Török Sophie
Sírvers
A szeretet még
vállára vett,
s szegény testedet,
mely eddig másokért görnyedt.
utolsó helyedig
gyengéden vitte a szeretet.
Megrepedt köldökén
nyúlós nedveit
patakban öntötte a
penész-szín ég,
gondosan belepve
utolsó ágyadat nyirokkal.
Még egyszer -
búcsúzóul még egyszer végigkorbácsoltak!
vak öklökkel zuhant
testedre a föld.
Mint óriás állat ült
kövéren fölötted iszonyú súlyával a föld.
Halk sírás kísért,
hazug szavak és nyilazó eső kísért
Igaz ember! így süllyedtél
el minden földi szemek elől örökre.
Így zárult be vak
arcod előtt az édes élet örökre.
Kirekesztve fényből,
rügyes mosolyból.
eleven melegből
kirekesztve örökre
világtalan sár ül
immár bezárt szemeid fölött.
Néhányat ütnek még
ásóval a dombra, mely szíveden ül
Gyengéd ütés ez, mint
nagycsontú dajkakéz
ütöget pici csecsemő
pólyáján altatót...
S ha kétméter földön
át fejedet éri,
nem rándulsz meg
halott! régi ütések
üszkös emléke nem
gyötri már megtört szivedet.
Csak az hal meg, aki
nem akar élni - de mit értél a halállal?
Elszállt kedvesed
kerested, óh égi találkozás!
holt kedvesed most
végleg meghalt veled.
Míg éltél
vigasztalhatatlan! őrizted elsüllyedt arca mosolyát,
tükrös szemed
töretlen őrizte boldog mosolyát,
melynek immár nincs
több tanuja, hogy arcodat halálba fordítottad
Óh égi találkozás!
Sár! íme sár! és erőtlen, keserű könny.
A nap gúnyos
mosollyal kivillan,
durcásan tépve szét
arca elől a vattás ködöt,
mint kíváncsi angyal,
hasadt rongyai mögül
ragyogva kitekint -
egy perccel utóbb
hogy sötét koporsódat
elnyelte a föld.
Elkésett élet! Óh
elkésett égi fény!
Könyörgő vággyal hiába
hívtam,
hogy legalább
koporsód szögein vihess magaddal
egy maroknyi fényt az
örök éjszakába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése