Tóth János /Janus/ - Cérnáját fűzi a remény; - November felé

Tóth János (Janus)

Cérnáját fűzi a remény

November jár a kopár fák alatt
erőtlen szél ejti le levél játékát,
s az egy pocsolya vizére tapadt
összetörve a ruhátlan tükörkép fát.
 
Alkony lép át a délután fölött,
fényeit zabolázva poroszkál a nap,
ég peremén felhőbe ütközött
s vérfénye festi a hófehér fodrokat.

Estbe fordul az idő, cérnáját
fűzi a remény s tépett vágyaim varrja,
talán ma lelkem szép álmokat lát,
az üresség elenged, s nem ölel karja.

*

November felé

Apám sírja körül
mindig fátyolos a táj,
lelkem fellegéből
sós eső szitál,
s mikor tenyerem
fejfájához ér,
szívemben megtorpan a vér.
Halkul, csendesedik a dobogás
óriássá lesz
bennem a hallgatás.
Magamba bújva
emléket keresek,
mint téli fagyban étket
a reszkető verebek,
de minden évben
egyre kevesebbet lelek,
lassan semmivé lesznek,
mint avarba hulló levelek.
Apám sírja körül
mindig fátyolos a táj,
de most lelkem ege
zivatarra áll,
nem tudom mi lesz,
ha fejfájához érek,
marad-e ereje
bennem a vérnek,
hogy elinduljon
újra testemben a ringbe,
vagy inkább száradni vágyna,
a szétszakított ingre.