Szigeti Miklós - Esztelen asszony

Szigeti Miklós

Esztelen asszony

Sűrű lombok között csak tapogatózok
semmi fény, érted? Markolom a sötétet
megyek, hajt valami, repülök, emeleteket
ott érjelek még egy végtelen ölelésben
forró meleg nap után, izzadt ingemben
megfésüljem hajad, búzamezők rendjén
homlokodból hátra, pislogó tekinteteddel
tíz ujjammal, lazán, lassan gereblyézzem,
tisztán lássam, mit évek rajzoltak belém
a szemed, a szád, lüktető tekinteted
mosolyod válaszát, eleven csendeddel
egész közel húzlak, magam legyek benned
súgjak még egyszer, százszor szépeket
minden olyat a szádba, forrón leheljek
mit egykor szobádban önkéntelen tettem
felizzottak a falak, dübörgött a menny
felfordult az ágy, fölöttünk meg lebegett
kitörtek az üvegek, a poharak repedtek
vihar tombolt idebenn, vonagló testünkben
csak engedd magad el, víz hátán a hullámok
hagyd most is megélnem hűs fehér testedet
mit azóta sem éreztem, csak varázslat lett
újra élem a napot, az órát, elveszett terem
a pár percet, pillanatot, a szétzilált lelkedet
úgy szorítsál mint akkor, nem engedlek már
vájd belém az igét, a sóhajt, megélt vágyaim
s én benned vagyok, legyőzve a Mindent
szép asszony, esztelen fényed és árnyékod.