Szokolay Zoltán - Összefont szálköteg

Szokolay Zoltán

Összefont szálköteg

(részletek)

Még titkolom, hogy fel sem ébrednék,
hogy átaludnám azt, mi hátravan,
s nem látnék más arcot, csak Istenét,
halandóktól eloldanám magam.
Sosem tapasztalt, szótlan, súlytalan,
boldog sodródás lenne úgy a lét,
s nem venném számra senkinek nevét,
egy tömb lennétek ott mindannyian.
***
A soha el nem nyugvó végtelennek
csak egy hullámát láttad, hogyha láttál,
felcsapódás a sziklafalra,
ennyi volt itt az életem,
s ahogy nagy ívben fordulnak a cseppek,
az már nem én, az már nem én vagyok,
az már a boldog bizonyosság,
hogy nem hullhat szét soha semmi sem.
***
Már fény se, hang se, érintés se kell,
hogy éljek, élj és újra felismerj,
ahogy éreztél, előtted vagyok,
vaksötét vágy, tér és idő halott,
nem látsz, csak tudsz, a forrásvíz hideg,
megállsz előttem, tartod tenyered,
jut még egy perc, egy mozdulatnyi hely,
s én szomjazom, hogy arcodhoz emelj.