Kópis Eta
De jó ha olykor …
Tündérkert szívem
közepén
a föld, az áldott
anyaföld,
hol sorsom nagy
részét éltem én.
Minden porszem
ideláncol,
bár kíváncsiságom
néha felkapott
s más tájra sodort
szele.
De hazavezettek
emlékeim
kalandos útjaim
berkein.
Nem feledhetem
gyermekkorom
csokorba kötött
színes világát.
Az ébredő tavasz
cseppenő akácvirágát.
azt az álmot, mely
tőled távol
édes illatod hozta el
nekem.
Mindig hazavárt és
hívott …
Jöjj, várlak … jöjj
vissza hozzám …
Jöjj hálátlan …,
hűtelen gyermekem!
Ha teljes valómban
nem is mindig,
De lélekben igenis
itt éltem
ezen a csodával
hímezett tájon.
És itt talál majd rám
halálom.
A föld, a drága
szülőföld
itt karolja át
hantjával éltemet;
búmmal, bánatommal,
ha mélyébe
öröklétem reményével
süppedek.
Szamos-parti csendes
kis falum,
de sok boldog percet
hagytam nálad én
a vén folyóra boruló
árva-füzesek alatt
s fövényes partjain
meredező
varjúzsivalyos sudár
jegenyék tövén.
Az ingoványos föld,
amely a Holt-Szamost ölelte át
de sokszor hozta
büszkén felém
az érintetlenség
összes aranyát.
A parti füzes
kelleme,
ma is mint zsenge
szűz.
Üde és hamvas. Nem
emészti a szenny, a bűz.
Pihenni vágyom hűvös
rejtekén.
Kizárni minden
civilizált zajt, zenét.
Hallgatni
tücsökhegedűt,
s ezernyi madár
énekét.
Visszatérni a régi
szép időkhöz
ahol a múltam
feldereng.
De jó is, ha olykor
az ember sorsán elmereng
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése