Siktár János - A nyárról énekelve

Siktár János

A nyárról énekelve

A dalok megfürödtek nyári Nap mosolyában,
s szerelmes énekemtől bódultak illatossá,
és a szirmok közt remegtek, mint szépség sugara,
duzzogva, miért voltam kegyetlen szívű hozzá.

S a Nap szüntelen ontja hevét és ragyogását,
mint vágyó szív, a szirmok oly szomjasan epednek,
még a kötődő szellő is meglapul riadtan,
a szerelem hatalma olyan félelmetes lett.

És mindenütt a kertben csak illatát találom,
meg szívem dobbanását, szerelmem égi báját,
az árnyékok s a fények között szökdel előttem,
varázsos látomása buzdítást súgva jár át.

Az emberek gyakorta szidják a nyárt, holott ő
csodálatos nagy ünnep számomra, semmi kétség,
benne nyilatkozik meg a természet nyugalma,
ha bánat keseríti meg a boldogság mézét.

Szikrázó tarka köntöst öltött magára, mégis
áttetsző, és csak itt-ott rejti homályba fátyla,
szerelem palástját borította a rétre,
és nem hajol bilincsbe, őrzőinek dacára.

Neki adtam a szívem, pedig korholta sokszor,
s az édes illatokkal telve hajolt elébe,
élvezve földi létét, élvén ajándékával,
mindegy, ha válás, hogyha együttlét volt a része.