Ódor György - Szerelem

Ódor György

Szerelem

A konyhakövön ültél, a falnak háttal,
végül is, nem tudtad, mit kezdjél velem,
mi legyen ezzel a nagy szabadsággal,
arra vártál, mindentől megvédjelek.
Azt jól tudom, mit nem szabadna tudnom,
amit illene, az meg nem érdekel,
egy kút mélyéből kéne már felhúznom
azt a fiút, ki még eléd térdepelt,
kit szétszeltek asszonyi hazugságok
a szeretet nagy álomudvarában,
hiszem, ha ilyen gazemberré válok,
jobb leszek, mint isten gyermekkorában.
Tök mindegy már, az életemnek annyi.
Egy sikolynak tartozom, vagy a csendnek?
Kár, még magamnak sem tudom megadni,
mi neked jár, és bármelyik embernek,
nem bírnám, csak érted lennék önmagam,
sírnék miatta minden áldott éjjel,
inkább ölellek nappal is, nincs szavam
hozzád, az összes virágod letépem.
A konyhakövön ültél, a falnak háttal,
megéreztem, szinte rohantam haza,
szemedben könny, mégsem takarta bánat,
csak a tekinteted volt roppant laza,
karjaimban, mint elfelejtett emlék,
súlytalan voltál, az ágyra tettelek,
egy óra hosszat szorosan öleltél,
aztán jó volt látni, ahogyan nevetsz.