Fekete
István
Kökény
Árokparton,
poros útszélen,
zölden
a nyárban és kéken a télben,
lapulva
nézi a világot,
őrzi a
fészket és önmagát,
ingyen
egy levelet oda nem ád,
sem
vesszőt, sem virágot.
Szúr,
amíg él, nem dísznövény.
Gébicsek
laknak bokra ölén.
Ágán a
gébics leskel, vigyáz,
hajnalban
már kiül az ágra,
lecsap
minden árva bogárra,
s a
tücsök tovább nem citeráz.
Ilyen
az élet, bólint a kökény,
néha
édes, de néha kemény,
ámbár
tücsök is van elég.
tavasszal
nekem is volt virágom,
most
bogyókkal teli minden ágam,
s majd
meghalok a hóban.
Többet
nem szólt, mert vándor jön arra,
fáradtan
zökken le a partra,
nyomában
a déli álom.
Alszik
az ember, alszik a kökény,
a
fiókák a fészek ölén,
s a
gébics őrködik az ágon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése