Fekete István
Bíbic
Még nincs tavasz, de
már nincs tél,
a rét felett suhogó
szél
sír a hideg ég alatt,
a nádas zúg, az erdő
búg,
és a ködben, ahol
nincs út,
ott repül a kis
csapat.
De délben, ha felsüt
a nap,
vándorlásnak vége
szakad,
hív a nádas, hív a
rét,
hív a táj, a zsombék,
árok,
és szállnak a
bíbicpárok
a nagy réten
szerteszét.
Fészkeiket jól
eldugják,
hogy hova, azt ők
tudják,
sírva csalnak
máshova,
mert jajongva
elvezetnek,
hol híre sincs a
fészeknek,
hova nem rakják soha.
És jön a nyár,
csupa nagy gond:
ember, kutya, kongó
kolomp:
bíbic-anya csak
lapul,
míg békés szelek nem
fújnak
s a kis bíbicek
kibújnak
aggódó anyjuk alól.
Ekkor már gyorsan
fejlődnek,
hála szöcskének,
tücsöknek,
minden káros bogárnak.
Míg a szárnyak jól
kinőnek,
múltával a jó időnek,
s vége szakad a
nyárnak.
Aztán már csapatban
járnak,
és csak intő jelre
várnak,
mert kevés az élelem.
Az ősz hideg, és
utána
jön a hó, hidegen
szállva
jön a tél: a félelem.
Már nincs ősz, de jön
a tél,
a rét felett suhogó
szél
sír a hideg ég alatt.
A nádas zúg, az erdő
búg,
és fent, ahol nincs
már út,
délre száll a kis
csapat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése