Fekete István
Köd
A nap még csak
bujkáló tallér
gõzölgõ, puha felhõk
fölött.
A nyárfák dermedten
állnak,
Az úton emberek
járnak,
messze, valahol a köd
mögött.
Reggeli rekedt
károgással
a mezõkre szállnak a
varjak.
A télvégi szennyben
ha vájnak,
Árnyán az ébredő tájnak,
pihenni már senkit
sem hagynak.
A bokrok között ezer
veréb
saját nagyságát
csiripeli.
De ha a karvaly
odavág,
cseppen a vér, rezzen
az ág,
s az egyet a sok hõs
- csak figyeli.
Vadlibák szállnak a
köd fölött,
de õk már a holnapnak
szólnak.
Ki elmaradt hát -
elmaradt,
Róka torkán vagy föld
alatt,
most kár lenne
beszélni róla.
De akik már voltak,
vannak is,
a föld és bús emlékek
alatt,
a jövõben
visszatérnek,
mélyéről időnek,
térnek,
és a végtelenrõl
vallanak.
A nap
még csak bujkáló tallér,
de van
és lesz a felhõk fölött,
a
nyárfák rügyekben állnak,
a
ködben új napok várnak,
és új
emberek a köd mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése