dr. Szeicz János - Kísérlet az elmondhatatlanra

dr. Szeicz János

Kísérlet az elmondhatatlanra

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,
réges-rég nem élek már mesék tején,
hogy lelkeké a társtalan magány, megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Nem érted, ha elkerült az élmény
és nem élted át e misztikus csodát,
mikor a lélek megérzi társa
hatalmas mágnesként vonzó áramát.

Én sem tartom az időt kezemben,
mégis, az emlék, a régi pillanat
felidézi a felejthetetlent,
ahogy felfedeztem hozzád az utat.

Azt a pillanatot élem újra,
amely megfordította az életem,
ma is tisztán érzem azt a percet,
mikor először találkoztál velem.

Fehér inges, kedves leány voltál,
a tekintetünk összeforrt, és tudtam:
- mert villámként csapott rám az érzés -
Most megtaláltam! Őt, akire vártam.

A sorsunk volt, hogy rám találj te is,
hiszen nem én kerestelek csak folyvást.
Megfejthetetlen az a pillanat,
mikor a lelkek felismerik egymást.