Hajdu Mária
Tavaszi szellő
Micsoda széles, jó
kedve lett a Szélnek, amikor megszületett a pöttöm kisfia! Örömében az utcán
rohangált és minden fát, bokrot körül ölelt! Minden ablakon bekiabált, hogy:
- Fiam született!-
Felborogatta a kukákat, ledobált egy-két cserepet a tetőről, és egy járókelő fejéről lekapta a kalapját és azt görgette a járdán. Az emberek hangosan kacagtak a Szél huncutságán.
A kisfiát Tavaszi Szellőnek nevezték el. Ahol megjelent, kivirágzott a rét, kirügyeztek a fák és még az öreg Nap is mosolygott rá. Nagyon vidám és csendes gyerek volt, alig lehetett hallani a hangját. Néha-néha sóhajtott egyet, de azt is csak jókedvében tette. Nagyokat szaladgált a mezőn, imádta a frissen nyílt virágok illatát. Vitt is haza belőle jócskán az édesanyjának.
Ahogy telt az idő, a kis Szellő cseperedni kezdett. A tavaszt lassan felváltotta a nyár, és egyre melegebb lett. Eleinte csak a tó vizét borzolgatta és a halakat ijesztgette a kis kamasz. Később már a parti fákat is megtépázta. Egy alkalommal olyan szenvedélyesen ölelgette meg a parton álló fűzfát, hogy az szegény kettéhasadt, és recsegve roskadt a mellette álló házra. Időnként a felhőket is úgy megkergette, hogy azok ijedten szórták le a földekre a keservesen összegyűjtött csapadékot, de jégeső formájában. Csak úgy kopogott a tetőkön és az udvarokon. Lapáttal lehetett összeszedni. A gazdák szidták is, mert a termést mind elverte.
Erre ő továbbfújta a felhőket, mindha ezzel rendben is volna a dolog, és ahogy rámosolygott a Nap, már le is csendesedett.
A forró nyár után lassan ballagott az ősz. A Szellő is megváltozott: felnőtt és már ő volt a Szél. Fakó, szürke, fénytelen napok, hónapok következtek. Hamar elfáradt már, nem volt kedve játszadozni. Csendes esők jöttek, időnként felkorbácsolta a vizet, de hamar lecsendesedett. A fákat lassan levetkőztette, hagyta őket mély álomba merülni.
Egyik reggel nagyon elcsodálkozott: szürke volt minden, ködös és nehéz a levegő. Dideregve kavargatta azt a néhány hópelyhet ami mutatóba hullott. Szépen, lassan felemelkedett a köd fölé, és elámult a szépségen, amit maga alatt látott.
-Talán esküvőre készülnek?- Gondolta.
Minden fa és bokor zúzmarába öltözve, gazdagon feldíszítve. Ilyen szépet még sose látott. Ahogy feljött a Nap, mint megannyi gyémánt szikrázott a fényben. Csodálatos látvány volt!
Elmosolyodott, és azt gondolta magában, ha megszületik a kisfia, majd megmutatja neki ezt a gyönyörű látványt.
Elfáradt és elszunyókált egy kicsit. Álmában a kisfiával, Tavaszi Szellővel játszadozott a virágokkal teli réten, és el is felejtette már a zúzmarával díszített fákat.
- Fiam született!-
Felborogatta a kukákat, ledobált egy-két cserepet a tetőről, és egy járókelő fejéről lekapta a kalapját és azt görgette a járdán. Az emberek hangosan kacagtak a Szél huncutságán.
A kisfiát Tavaszi Szellőnek nevezték el. Ahol megjelent, kivirágzott a rét, kirügyeztek a fák és még az öreg Nap is mosolygott rá. Nagyon vidám és csendes gyerek volt, alig lehetett hallani a hangját. Néha-néha sóhajtott egyet, de azt is csak jókedvében tette. Nagyokat szaladgált a mezőn, imádta a frissen nyílt virágok illatát. Vitt is haza belőle jócskán az édesanyjának.
Ahogy telt az idő, a kis Szellő cseperedni kezdett. A tavaszt lassan felváltotta a nyár, és egyre melegebb lett. Eleinte csak a tó vizét borzolgatta és a halakat ijesztgette a kis kamasz. Később már a parti fákat is megtépázta. Egy alkalommal olyan szenvedélyesen ölelgette meg a parton álló fűzfát, hogy az szegény kettéhasadt, és recsegve roskadt a mellette álló házra. Időnként a felhőket is úgy megkergette, hogy azok ijedten szórták le a földekre a keservesen összegyűjtött csapadékot, de jégeső formájában. Csak úgy kopogott a tetőkön és az udvarokon. Lapáttal lehetett összeszedni. A gazdák szidták is, mert a termést mind elverte.
Erre ő továbbfújta a felhőket, mindha ezzel rendben is volna a dolog, és ahogy rámosolygott a Nap, már le is csendesedett.
A forró nyár után lassan ballagott az ősz. A Szellő is megváltozott: felnőtt és már ő volt a Szél. Fakó, szürke, fénytelen napok, hónapok következtek. Hamar elfáradt már, nem volt kedve játszadozni. Csendes esők jöttek, időnként felkorbácsolta a vizet, de hamar lecsendesedett. A fákat lassan levetkőztette, hagyta őket mély álomba merülni.
Egyik reggel nagyon elcsodálkozott: szürke volt minden, ködös és nehéz a levegő. Dideregve kavargatta azt a néhány hópelyhet ami mutatóba hullott. Szépen, lassan felemelkedett a köd fölé, és elámult a szépségen, amit maga alatt látott.
-Talán esküvőre készülnek?- Gondolta.
Minden fa és bokor zúzmarába öltözve, gazdagon feldíszítve. Ilyen szépet még sose látott. Ahogy feljött a Nap, mint megannyi gyémánt szikrázott a fényben. Csodálatos látvány volt!
Elmosolyodott, és azt gondolta magában, ha megszületik a kisfia, majd megmutatja neki ezt a gyönyörű látványt.
Elfáradt és elszunyókált egy kicsit. Álmában a kisfiával, Tavaszi Szellővel játszadozott a virágokkal teli réten, és el is felejtette már a zúzmarával díszített fákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése