Jékely Zoltán
Strófák régi őszökről
1
Mondják, hogy „ősz
van, ősz van.”
Mint a béke,
megnyugtat és
elálmosít a szó.
Az embernek öregek
hervadó,
deres feje jut róla
az eszébe.
Pedig az őszben semmi
sem fehér,
mint minden elbukó
kor: tarka-barka!
Sárgán virít sétányok
holt avarja
s ecetfa,
ampelopszisz csupa vér.
2
Hat óra sincs, s már
lappang a sötét,
a hegyeken lilálló
pára-hártya;
a kőrisfa gyérlombu
üstökét
halálraszántan a
magasba mártja.
Tövében citerázgat a
tücsök,
odva száját száraz
lapuk takarják,
s az emberek, kik
nótáját ma hallják,
tudják, az ő órája is
ütött.
Szavát majd átveszi
az ősziféreg,
riog, riog, mint föld
alatti kürt;
mire elhallgat, a
föld is kihült,
hogy azt hinnéd,
többé már fel nem éled.
3
Ködös völgyek. A nap hideg
korong.
Kéklő kastély: élő
Corot-i kép.
Ösvények mélyéről
gyerekkorunk
bokrot zörrentő
sóhajjal kilép.
Egy régi alma
integet. A porban
már régesrég eltűnt
csutkája is,
mint ahogy eltűnt az
a szilvaíz,
melyet majszoltunk
kis piros csuporban.
Idegen őszben járunk.
Elhagyott
parkokban sanda
szobrok vigyorognak,
s korhadnak
kecskelábu asztalok:
emlékei régi nagy
dáridóknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése