Jékely Zoltán
Nyárutó
Megöldököltük a
nyarat,
mint egy széptollú
madarat,
belőle más nem is
maradt,
egy-két piros
toll-pillanat.
Megnyúlt árnyékok,
hullott-szilvaszag;
a lombokon még nincs
egy foltnyi vér sem:
vadgerle búg – forró
hangjában, érzem,
még a bolondító, vad
nyár kacag.
*
Tücsök
Csak hallanád, be
szomorún, be szépen
szól a tücsök!
Valamiben csalódott?
Rövid a nyár!
Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő
tengerében.
Hogy sír szegény,
húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé.
Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök
emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a
fa, a kő.
Az életből odaadnék
egy évet,
ha így sírhatnám
egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő
szomorúságát!
Tudom, úgy fájna
neked ez az ének,
mintha tücskök százai
zengenének,
melyekre már
leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem
felejtenél:
emlékemet felszívnád,
mint a pók,
s lehetnék gyilkos,
őrült vagy halott,
élnék benned, mint
újuló remény;
s amíg el nem
szenderedik a véred,
szíved mélyén
ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol
nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű
denevérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése