Jékely Zoltán - November dicsérete; - Halál szele

Jékely Zoltán

November dicsérete

November! Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.

A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
- most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.

Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng -
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.

November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szivem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd;
s testvérként nézek minden falevélre.

*

Halál szele

Meghalt napunk; a nyár rég meghala.

Őszi alkony a halál hajnala.

Jaj, aki őszi alkonyatra ébred,

suhintását érzi halál szelének.

Halottakban és száraz levelekben

most fáj minden, mi visszatérhetetlen.

Az égbolt végtelen szép szőnyegén

virágokat hímez a Nap, szegény;

szívem, órjás, világ alá gurult Nap,

lilás színekkel hímezi a múltat.

De érte nyúl a kín fekete karja,

belészakít s rettentőn megcsavarja.