Jékely Zoltán
Szent éjjel
Elült minden
gitárszó, altató,
az éj s a csend
szűzen fogantató.
Templom felett a
szentlélek suhan,
most indul el,
keresgél nyugtalan.
Egy zug szobában
ócska lámpa ég,
csont-sárga fényt
himbál egy lányra még.
Aztán sötét lesz,
sejtelmes, komor:
ilyenkor kezd dalolni
a nyomor.
Dalol zsolozsmás, ősi
éneket,
csillagjel-várót – és
rejtelmeket.
Kis istálló lesz száz
nyomortanya
és minden asszony
áldott szűzanya,
minden leányka alvó
szűz-szobor –
mögöttük nő és dalol
a nyomor.
S ha hirtelen most
százszorosra nőne:
hajnalra Messiás
születne meg belőle
*
Angyalfia
Habár csak egy-egy
pillanatra érzem igazán,
valami mégis itt
lüktet közöttünk
s fájó örömmel
ostromol meg újra:
a Legnagyobb Szív,
mely embert éltetett.
Ez a fény is Belőle
árad, végső fokon,
s mégha tükrözés is
csupán két gyermekszemen:
engem is átjár és
betölt. Maga a Kegyelem.
Hogy mégsem hallhatom
s érezhetem örökké:
tisztátalan
kevélységem a vétkes.
Sárból kunkorodó
hüllőfejére
nem győzök elégszer
rátaposni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése