Szomorúfűz
November felénk biceg
Melegre vágynak
Csípősek a reggelek
a szél kergetőzik a
felhőkkel
fátyolos az ég
a napkelte dacol a
zord idővel
A bokrok, a virágok
vágynak a nap éltető
fényére
csöndes hajlongással
a hűvös novemberi
szélben.
A november az
elmúlást juttatja eszünkbe. Már homályosak, csípősek, fagyosak az éjszakák, a
hajnalok. Dermedten, csillanva gurulnak a harmatcseppek. A madarak is későbben
ébredeznek, dideregve csivitelnek a deres ágakon. Barátságtalan, ködös homály
lepi a várost, a határt. Zúzmara festi fehérre a tájat. A fák alatt megbarnult
avar sodródik a feltámadó szélben. Később kel a Nap, dermedten dugja ki
sugarait takarója alól. Fátyol borítja már fényeit, s a meleg régen
elballagott. Meztelenre vetkőzik a természet. Az örökzöldeken kívül
csupaszodnak, dideregnek a fák is. Ruhátlanságuk képe tükröződik a tócsákban.
Színesedő, őszi bogyókat csíp a dér. A nappalok sokszor szelesek, a mező, a rét
is megdermed. Durván harapós a levegő. A hideg csípősre festi arcunkat,
kezünket. Fagyottak a lélegzetek. Jeges, fanyar illatok szállnak. A legelő
állatok telelőre bandukolnak. A vizek csörgedezése sem vidám, nem kacagó. A parti fűzek sírva hajlongnak az
erős szélben. Az ég peremén szálló, terhes, fehér habfelhők szétrepedve, olykor
sietősre veszik útjukat – könnyeket ontva. Hűvös eső kopog a tetőkön, az ablakokon,
kövér esőcseppek indulnak a szürke égbolt ösvényén. Korán alkonyodik. Szürke
fátyol borul a kertre. Átfonja a csönd és a homály az égboltot. A hidegbe fagy
az est. Párás ablakok mögött a bánat lehelete kúszik. A csillagok homályosan,
korán ébrednek, - elúszva a Hold fehéres fényében. Madarak mozdulnak álmaikban,
a fákon ülő fészkeikben – az éjszakában.
Minden aludni, halni
készül. A köd homályos, lenge fátylat sző a világra.
Halottainkkal
beszélgetünk, - emlékezünk a lebbenő gyertyafényben, a szemünkből pergő
könnyekkel, mécseseinkkel, koszorúinkkal, - szívünkkel, lelkünkkel.
A szomorú, megfáradt
élet pihenőre vonul. November felénk biceg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése