Nagy Horváth Ilona
Talán
Nem láttam.
Talán aranylott a fák
lombja közt a nap,
talán keze közt
melengetett minden sugarat
az Isten, mielőtt a
földre küldte,
s a tavaszhoz dobott
az égre még egy-két
virgonc madarat.
Talán szép volt,
akár a templomkert
íves, zöld mosolya,
mint a kővirágos
rokolyába öltözött csenevész domb
az utca túlfelén…
talán.
Meglehet, hogy ott se
voltam, míg álltam ott.
…lehorgasztott
lélekkel nézve
- mintha mostantól, ha kérdenék,
tudnom kéne
minden mozdulatod -
fényre hogy
hunyorogsz,
lépsz, nevetsz,
fordulsz és játszol.
Lüktető, eleven
entitás…
Lomha képekre
kényszerítve, hogy estére,
mikor dőlni kezdenek
a rideg falak,
babáját, ahogy rántja elő rettenve a gyermek,
magamnak sietve
összerakjalak.
Menedékül.
Én nehéz csendeket
hurcolok, ólomszürke, esős
délutánok
szétcsúszott, maszatos csendjét,
talán nálam volt
megint ez a szürke, ólomszínű
nemlét. Ott, a két
világ peremén,
valahol tiéden innen,
s ahol még
nem kezdődött el
enyém:
a nemhit,
a nemtudom,
nemvagyok,
a nemte és
nemén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése