dr. Szeicz János - Múzsám voltál

dr. Szeicz János

Múzsám voltál

A téli nap alkony sugára lágyan vetül
asztalomon az üres papírra.
Előtte ülök én kavargó gondolattal:
hogy lettél az életem zsoltára
titokzatos, de múló pillanattal?

Tudom és érzem, jobb lesz rejtenem e titkot,
Elbűvölhettek néha verseim,
az édes mosolyból, amit versem kiváltott,
szövődtek szép, de csalfa álmaim,
s az ébredéssel mind a múltba hullott.

Egy dallam lázong és szólni vágyik szívemben,
feltörnek lángoló és szép szavak,
de minden hiába, hiszen nincsen már remény,
maradok inkább bölcs és hallgatag,
nem lett életem romantikus regény.

Ó, ha szép ábrándjaimat még utoljára
rácsókolhatnám selymes hajadra,
súgnám, megyek, az időm elszivárog lassan,
álmodj szépet, elengedlek utadra,
ennyi jutott, nézzük ironikusan.

Lehet, hogy szerelemről ez utolsó versem.
Emlékezz rá, ne búslakodj, felejts,
ez szép szerelmes még, mert a Múzsám te voltál,
hát önmagadért néha könnyet ejts,
csak én ébredtem fel, nem te változtál.