Fekete István
Harangszó
Puha ostorával
keletre suhint,
szakad az ég, és
lelép a virradat.
Aztán elbolyong
szerte a határban,
tavaszban, őszben,
télben vagy nyárban,
s elpihen a nádon s
az erdők alatt.
Pihen az érc is, néma
ősi fészek.
Most nem ringatja a
kopott vasszivet.
Aztán jön a dél, s
újra megdobban,
zengő kondulása újra
kilobban,
és tenyerére veszi a
kenyeret.
Itt elidőzik.
Hosszabban szól és száll.
(Néhol, tudjuk, öreg
a harangozó...)
Az Úrangyalát kell
kisérni,
esőben napot, napban
esőt kérni,
és Nándorfehérvárról
is esik szó...
Délután alszik. Néha
rakoncátlan
szélkölykök táncolnak
fészke peremén,
bolyongó lélek is
akad akárhány,
reszketve dohos, régi
bűnök árnyán,
és kézen kell fogni,
hogy ne féljen szegény.
Aztán csak haza! Mert
mire hazaér,
ámbár a járást ismeri
már régen,
bárányfelhőkön és
alkonyi árnyon,
lelkeket ringató
szárnytalan szárnyon,
bizony, a csillag már
fent van az égen.
Szép esteli csillag,
búcsúzó csillag.
Fáradtan cseng-bong
reszkető sugarán,
az öreg sziveket
meg-meglegyinti,
a gyerekeket álomra
inti,
s elhal a temető
álmos alkonyán.
Vége. Talán csak a
halottak hallják,
amint a nagy
éjszakában leng, mesél.
A régi sírokat
megsimogatja,
régi bánatokat
elcsitítgatja,
s aki élt valaha,
most újra él.
Szárnya ölelését
mindenek érzik,
benne a jóság örök
csillagait;
de múlik az élet,
fárad az álom,
virradat ébred mindig
új világon,
s a harang kiröpteti
új fiait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése