György Viktória Klára - Megsebzetten

György Viktória Klára

Megsebzetten...

Arcát rejti a múlt,
fátylat von köré sós ízű
könnyeim között a sírás.
Érzelmek lassú sodrásában,
megfakult a nappalok tiszta fénye,
felszínre tör minden keserűség,
s örökre mérgezve lett,
a boldogság édes íze!

Fojtogató bántó szavak,
visszafogott, hangos zokogás,
vánszorgó percek...
s színtelen lett a lét világa,
védtelen testem meggyalázva,
összetört a lelkem
minden darabkája!

Gyötrő álmok szövik
az emlékek hálóját,
a múlt ködén át,
még szorítja kezem,
szívem csendesen sajog,
vigaszt nem talál...még éget,
mint izzó parázs
örökre fáj.

Kiáltanék reszketőn,
de nincs hangja a szavaknak,
bolyongok céltalan,
rettegés fojtogat.
Magamba zárva,
más emberré válva...
Hogy kezdjem újra életem?

Bezárul mögöttem a fény,
zuhanok a mélybe,
fájdalom jár lépteim nyomán!
- melyet nem mulaszt a könny,
hallgat minden szó,
s némává válik a közöny.

Vakvágányra futott napok,
mit betakar az árnyékok völgye,
részemmé lett,
e gyógyíthatatlan seb,
s rásimul gyengéd, ölelő
palástja, a hallhatatlan,
múló időnek.