Káli László
Március
Csípős hideggel köszönt be a március,
még talán
a fűszálak is összébb bújtak, hogy ne
fázzanak.
Köd ült a háztetőkre, onnan lógatva
lábát utcákra,
hol a hideg szél rohant fejjel minden
akadálynak.
Lassan oszlott szét a sötét, halványan
derengett
Kelet felől. Mert mindig onnan érkezik
a Fény!
Amikor pedig végre megláttam (ahogy az
ember
csak álmában látja Őt)… Lánghajába kap
a szél,
és aztán rohan felém, karomba zárnám,
de Ő már
szinte bordáim közé fúrja fejét…
Megérkezett!
A Tavasz, az Élet, a Szerelem. És
amikor ajkait
számra zárja, a fák is meghajlanak. Nem
képzelet
ez, hanem a valóság! Nincs rá szó, mely
méltó,
hogy el lehetne mondani e pillanatot.
Csodaszép
arca, szája íve, csókjának íze, nem is
hasonlítható
semmihez! Szíve bennem dobban, és élek
újra én.
Megértettem, miért is nem bújt elő a
Nap ma még.
Hol van az a ragyogás ahhoz a mosolyhoz
képest,
miként a Kedves arca ragyogott? Szeme
lángszikrát
szórt, és égette íriszembe a szót:
szeretlek téged.
Egymás kezét fogva sétáltunk, és bizony
mondom,
volt járókelő, kinek arcára mosolyt
csalt, látva
amint (mintha csak) két bolond, őrült
gyermek,
csókolózni megállt az úttest közepén,
mert a járda
kicsinek tűnt, hogy elférne rajta
ekkora szenvedély.
Az autós se sietett, inkább megállt,
kacsintva egyet:
két lökött, egy pár! Megtalálta lám,
zsák a foltját!
Bizony, így kell. Korlátok nélkül
szeretni, emberek.
Épp csak március volt még, és a hideg
szél pirosra
csípte arcunkon a mosolyt, mégis, egy
csodaszép
tavasz köszönt e napon ránk. Tudom,
hosszú még
az út, távol a nyár is. De Együtt utunk
majd oda ér.
Március volt, és péntek. Legszebb napja
annak a hétnek.
Új tavasz ez. Miként az ágakon kinyílik
lassan az élet,
úgy nyílik bennünk a vágy,
megállíthatatlanul, és borul
virágba a szerelem. Ezerszer köszönlek
a sorsnak Téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése