Medve Zsolt
Temetik a szót
Temetik a szót, mi életre hívott,
önhittségről szól a siratódal…
És mélybe hull, ki magasra ívelt,
mert halál jár azért, amit mívelt,
pusztít a harag, mit magának vívott!
Egy szál virág hull lassan a mély sírba,
és döngve hull föld a koporsóra…
De koszorú nincsen, senki sem sír,
élet a kopjára csak ennyit ír:
Hordta a terhét, ameddig csak bírta!
Elszáradt kóró, tövig égett mécses,
és burjánzó vadnövény a hanton…
Senkinek sem hiányzol, Büszkeség,
s nem követi halálod üresség,
boldog az, ki Téged feledni képes!
önhittségről szól a siratódal…
És mélybe hull, ki magasra ívelt,
mert halál jár azért, amit mívelt,
pusztít a harag, mit magának vívott!
Egy szál virág hull lassan a mély sírba,
és döngve hull föld a koporsóra…
De koszorú nincsen, senki sem sír,
élet a kopjára csak ennyit ír:
Hordta a terhét, ameddig csak bírta!
Elszáradt kóró, tövig égett mécses,
és burjánzó vadnövény a hanton…
Senkinek sem hiányzol, Büszkeség,
s nem követi halálod üresség,
boldog az, ki Téged feledni képes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése