Vörösmarty Mihály - Remény és emlékezet

Vörösmarty Mihály

Remény és emlékezet

Meddig vezérlitek háborgó éltemet,
Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,
                                               Remény, emlékezet? -
 
Te, a lecsendesült lélek tulajdona,
Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,
                                               Elmúltak szelleme,

Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz
Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,
                                               Eljősz-e menteni?

S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,
Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém
                                               Szememnek húnytakor?

S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor
A híg homály közűl remegve szállsz alá
                                               Ingócska lábadon,

Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,
És a leendőkben gyönyörrel biztató,
                                               Kisérsz-e síromig?

Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,
Rebegve záródó ajkamnak édesen
                                               Enyésző hangokat?

Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot,
S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,
                                               Ha itt leszáll napom?
 
Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom -
Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem
                                               Az élet tengerén.

Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,
S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb
                                               Lánggal bajom felé,

Mint hajdan a dicső görögségnek csere
Fényben derűltek a széllel küzdő vizen
                                               Tyndárnak ikrei.