Dsida Jenő - November; - Temetőben

Dsida Jenő

November

A holtak dícsérete

Meghaltunk, testvér, valamennyien.
Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.
A néma ablakok sora kiholt, vak:
Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

A holtak este csillagot csiholtak
fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:
egy csillag ég minden fájó sziven
s világít minden zártredőnyű boltnak.

A koszorúk felülről egyre hullnak,
az őszi szélben száz virág forog
s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

Éjjel peregnek csöndes záporok:
bús, bölcs sírással érettünk búsulnak
a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.

*

Temetőben

Köröttem csend - és temető.

Csak néha suttog valami,

csak néha lehet hallani:

ez ő, ez ő, ez ő! -

Azután minden újra csendes,

és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,

s a néma árnyak szembe jönnek,

s a sírkeresztek rámköszönnek,

és mind az igazi Nagyok -

Én, a halottak ismerőse,

révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,

a Múlt, Jelen, a sok kereszt,

s az árnyak kara zúgni kezd:

ez ő, ez ő, ez ő! -

Azután minden újra csendes,

és álmodik a temető.