Hunyadi Brigitta - Végh Sándor - Ősz

Hunyadi Brigitta, Végh Sándor

Ősz!

Álmos fák koronáján
sárguló falevél hullik
tova -, szél repítő gondolattal
jő a várakozás. Békés ősz?
Zizegő bokrok súgják,
talajmenti fagy közeleg...
Befedlek, táplállak termőföldünk,
hogy legyen tavasz a tél
közepén - gondosodó ősz anyó
mosolyog jótékonyan.

Nem hirtelen halál,
mikor egy levél hullik alá,
átfényezik a parkettát,
de nem mindenki csúszik,
egyként a szőnyeg alá!

Kopasz ágak tartják az eget,
mint hitet széthintő fellegek,
ontják a belőlük fakadó szellemet,
éjfakasztó, álomriasztó képek.
Gyönyörű természeti csodák,
elmúlás, sárguló falevelek!

Domboldalon sétáló gondolatot,
faágak közt a szél fújja tovább,
egy levélen fennakadt.
Nem volt arra írva semmi.
Színe volt.
Sárguló papírrá változott
- levélformán - sosem volt
írás halványult el, faágak között fúvó szél nyomán.

A Vértón jártam dombra fel, a még zöldre le!
Vörös és a sárga, és a méltán zörgő,
egész évet átölelő életet látok,
melyet most a hideg őszi köd bevon,
lefagyaszt, a szél utána halkan zörrenti az avart,
szépen leírták nekünk egész életüket,
a születésüket, a tavaszt!

Csak a vizet látom, meg a hullámokat,
a szemből hajló fényeket kizárom,
ott úszik egy kacsacsapat,
nádas felől zörren az éj,
mégis odatartanak!