Nagy Csaba /Gyémánt/ - Nem lehetek; - Általad; - Láncolt

Nagy Csaba /Gyémánt/

Nem lehetek

*

Általad

Azok a sejtek bennem
szívem sebeinek roncsolt tégláit
töltik ki újra,
ahogyan ápolják ostrom után
a bedőlt várfalakat harcos katonái.

Azok a sejtek,
bár a tetőn át e november-végi,
parazsat öntő fény
nem ér asztalomra,
léted imádva csak téged szeretnek.

*

Láncolt

Eső, novembert öltő,
hideg éjbe mártott
vízcseppek gyűlnek
rideg tócsákba,
egy eget takaró szürke létből.

Míg nekem szánt
tavaszod érkezik,
míg május derít
mosolyt
arcunkra majd
újra, láncolt magányom öl.