Nagy Horváth Ilona - Most

Nagy Horváth Ilona

Most

Ha kérded, hogy vagyok,

tudom, láttam:

gondolataidba bújtan,

egyensúlyozva

valóságod szűk peremén.

Kiszorítalak magadból,

álmaidba rántalak,

s magammal,

ha indulok,

vágyad bizonytalan szálon,

mint ujjamra kötött

léggömb, lázvörös

nyomomban imbolyog.

Realitás...

te félsz,

én most felhőkön gondolkodom.

Víz. Azt mondják,

víz van odafönn apró cseppekbe

zárva,

s fény törik fehér gomolygásba,

ha kutatja bámész tekintetem...

Mégis úgy hiszem, onnan

olykor visszanéznek.

A felhők belsejében

gyermekek játszanak.

Egy, aki anyja mellett ült

a robbanáskor,

egy, ki az úton átszaladt...

Ha kérded, „hol vagyok",

tudom, nem láttad:

gondolataimba bújtan,

egyensúlyozva

hiábavalóságom szűk peremén,

kiszorítasz magamból.

Felhőkben játszom,

előttem rózsaszín,

pattogó illúziók...

Te élsz,

én éllek,

szavad zengő harang és

rózsaszirom,

álmaimba rántasz,

imbolygó, lángvörös

lázak közé.

Realitás...

nem félek.

de most felhőkön gondolkodom.