Harcos Katalin - Csodaváró

Harcos Katalin

Csodaváró

Álmos falakon megül a csend.
Csak a magány szűköl idebent.
Csak a magány sír, zokog, kiabál.
Csak én hallom, aki csodára vár.

Csöndben csodára. Egy vallomásra,
szerelemes szókra - tán semmi másra.
Vagy titkon átélt vágyó remegésre?
Talán egy nyíltan vállalt ölelésre...

Érintésekre, mikre te is vágynál,
csókokra, amiket csak nekem szántál,
mámorunk szította tüzes szeretésre,
s melletted megélt meghitt ébredésre.

Rád! Hogy itt légy velem egészen
szépséges, szerelmes, szenvedélyes éjben.
Várom, hogy megszűnjön kívülünk a világ:
csak te és én legyünk az igaz valóság.

Fáradt szemeimen bukdácsol az álom,
lassacskán tanyát ver rezzenő pillámon.
Amit nem adhat meg az élet, csodát,
elhozza az álom majd talán odaát.