.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy valaki
szeretete jeléül
másnak odaadja az
emlékét,
a pótolhatatlant,
talán az óráját
a meghalt apjának,
amit az, mint
büszkeségét,
egy láncra akasztva
a zsebében hordott,
vele szinte
összenőtt…
másnak már nem érték,
értékessé a szeretet
teszi,
amivel azt senkinek
másnak,
ajándékba
egyedül
adhatták annak az
egynek,
a szeretet
letagadhatatlan,
egyértelmű jeleként…
de ha az nem
értékeli,
(mivel benne szeretet
nincsen)
valójában nem csak az
órát,
de a szeretet,
semmibe azt veszi,
ami felé nyújtatta
azt a pótolhatatlan
kincset:
az órát valósan,
vagy csak
szimbolikusan
a sárba tapossa,
mintha semmibe venné
a felé áradó
igaz szeretetet …
az óra tönkremegy,
ő csak egy könnyen
romló szerkezet,
az ember, aki adta,
kicsit meghal
bele:
de ha igaz a
szeretet,
csak átváltozik
örömteliből
fájdalmas kínok közt
élő érzésre.
2012. szept. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése