László - (le)Pergő lélek

László

(le)Pergő lélek

Kint vihar tombol,
bent nyugalom honol,
rémisztő, néma csend,
a homokóra lecseng,
hullnak alá a lélekszemek
takarva be testemet,
az idő maga alá temet,
˝ássa ki a hideg vermet
hol testem nyugalmat lelhet˝.

Lelkem pereg tovább,
s, az üvegfalon át
betekint egy szempár,
csodálja, miként hull alá
ön önmagának a
sok aprócska kis pont.

Halkan serceg,
lassan pereg le a
silány földi lét,
(feltöltve az ürességet,
úgy,
hogy soha nem ér véget).

Nyúl az óra felé egy kéz,
csodálva a szemekre néz,
mintha tudná én vagyok
az idővallum mely a
kezdet és a vég(?).
Fordít rajta egyet még…