Maczkó Edit - Kísért a múlt

Maczkó Edit

Kísért a múlt

A tegnapok terhe rámtelepedett, 
s ólomsúlyával pőrén cipelem. 
Miért akarja, hogy ne szeressek 
élni nélküled? 

Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk 
rejtett titkait. 
Lomhán dobott hátára sorsom. 
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt, 
húz maga után 
és én görcsösen szorítom 
közös életünk ritka perceit. 

Üres a testem... 
bőröm tartja csak össze 
huzatos lélekcsatornáimat. 
A rámtapadt emlék leheli be, 
mely átjárja árnyéklényem. 
Meleget ad, 
mint kábult kristálypohárnak 
a csillogást adó vízsugarak. 

S akkor...vérereimben, 
- mint éjjeli tolvaj, 
lépdel a pókhálós szerelem. 
Megbotlik. 
Tehetetlenül feszülök emlékképeden. 
Te..., te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek. 
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen. 
Sápadt vagyok, elhervadok. 
Az élő szerelem megtagadott.
 
Fátyol ölelésed puha paplan, 
nálam hagytad, 
hogy szemfényvesztőn magányomat 
eltakarjad.