Balázs Danó Tímea - Tűnődések leheleteibe merülve XVI.

Balázs Danó Tímea

Tűnődések leheleteibe merülve XVI. 

 Én ápolom a mában kertedet
hol forrásitatta emlékeid
még mindig fájón remegnek, mégis
a benne rejtőző titkok, cinkos,
illatos mosollyal átölelnek,
így vágyja láttatni mind, a mélybe
elrejtett, álomban élt szerelmet…

Ők legyőzték múltjuk ködös
árnyainak kövült némaságát,
bátran szórták szívemre rőt szirmok
örökérvényűnek remélt, perzselt
hús szagú, levedlett látomását.
Látnod kéne, hogyan tépi ki az
ébredő Nap, iszapban sistergő
gyökerek jelent és öröklétet
emésztő elhalt tekervényeit.

De nem lehet, nem itt vagy … vérzésig
dörömbölő öklökkel döngeted
ábrándok lélegzetbozótosai
mögött egyszer már hétlakatra zárt
rozsdás évek bronzkapuját,
miközben ideért a tegnap még
előttünk sétáló lábnyomában
koppanó csoda; a Most valósága.
 
Álmodsz… pedig tudod azt, hogy
csak álmok vágyaihoz
képest csalódás, nem pedig
ajándék a ma égi jutalma…
Tudod…?