Komáromi János
Szemekben
volt idő nem is olyan
régen talán
amikor az idő
asztalán
ott sorakozott az a
sok-sok év
ami még reánk vár
mára már ürült az
asztal
de a vágy még
marasztal
mert élni kell
és megélni mindent
újra meg újra
feszülni és pendülni
szépen
ahogy a gitár húrja
a lassan búgó zenében
volt idő nem is olyan
régen talán
kíváncsi örömmel
kutattuk reánk mi vár
akkor már ott ült a
szemekben
az a vágy ami az
ölekben
lassan születni
kezdett
senki sem tudta
milyen lesz
amikor majd egymásra
talál
egy igazi fiú és egy
valódi leány
és az érintéseken
keresztül
majd velük rezdül
az egész teremtett
világ
volt idő nem is olyan
régen talán
amikor mindig máshoz
menekült a leány
mert kereste azt az
egyet
akit feltétel nélkül
szerethet
neki adhatja mindenét
ami van
és ami nincs azt is
boldogan
mert majd tőle
tanulhat szeretni
minden régit feledni
azzá lenni aminek
teremtetett
ami miatt mást eddig
nem tehetett
csak keresett és
reménykedett
volt idő nem is olyan
régen talán
versek születtek a
magány íróasztalán
fiúból az úton férfi
válik
gyengétől az erős
elválik
nem értették és közel
már senkit nem eresztett
a védőpáncél lassan
kérgesedni kezdett
a fájdalmak és
csalódások eltemették
önmagától is elzárta
sötétnek hitt lelkét
az őszinte szeretetbe
belefáradt
már csak titkon és
önmaga ellen lázadt
nem látta senki
amikor a szeme könnybe lábadt
volt idő nem is olyan
régen talán
két pont találkozott
a sors tenyér-vonalán
és villámot álmodott
az ég
és nagy-nagy vihart
kavart
hogy elérje amit már
a kezdetektől akart
hogy egymáshoz
forrasszon két külön életet
így teljesítsen be
két végzetet
a párhuzamos utak
egymásba futottak
semmivé váltak a
természet törvényei
eltűntek a végtelen
távoli mélységei
áramlani kezdtek az
összetartozó-szerelem örvényei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése