Juhász Gyula
A gyermeket, ha
alszik...
A gyermeket, ha
alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint
bársony virágot,
Mely szirmait
bezárta. Boldog éden
Ringatja most
szelíden messze, messze
A nap zajától és a
föld porától.
Egy nagy aranykaput
nyitott ki éppen,
Melyet kerubok
őriznek dalolva,
S lábujjhegyen a
smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst
patakra.
Már mosolyog. Már
visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s
földre tévedt.
Előbbi életének
társai,
Kis szöszke angyalok
közt hancúroz most,
Szivárványszín
labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik
arcul egymást,
Örök narancsot esznek,
s nem mulandó
Babákat ajnároznak
égi hintán.
Most elhervad a
mosoly ajka szélén,
S búsan gügyög: kis
társai szaladnak,
S ő fölbukott az
ébredés göröngyén,
És földet ért ismét.
Már sír az édes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése