Balogh Bea
Hiányzol
Fáradtan hull rám az
est fénye,
vatta-hajú pára öleli az óceánt,
szívem a derengő öbölbe réved,
szél-citera rezdül a suttogó pusztán.
vatta-hajú pára öleli az óceánt,
szívem a derengő öbölbe réved,
szél-citera rezdül a suttogó pusztán.
Árva csillagok halvány ecsetje
platinaszínt fest az éjjel csendjére,
porcelán-emlékek úszó sziluettje
könnycseppet ejt a végtelen leplére.
A valóság karosszékén álmodom,
rőt tincseim távoli öledbe simulnak,
hiányod keserű ízeit kortyolom,
síró szenvedély az alkonyba porlad.
*
Érezlek
Nyugalmat hint a tér
az alkony-rámájára,
vágyakozó felhők merengnek a végtelen
sodrásában. Emlékképek szunnyadó ablaka
alatt por-avart vesz hátára a langyos szellő.
Itt vagy velem, végre kettőnkre szűkül
a pihegő világ. Ónix köd sejtelmes
derengésében örömkönnyek patakzanak
megfáradt szemeinkből. Menedék vagy,
fájdalmam golgotáján éledező remény.
Bőröd selymének illata belengi érzékszerveimet,
s csend-rostok indáin kúszva beléd feledkezem…
vágyakozó felhők merengnek a végtelen
sodrásában. Emlékképek szunnyadó ablaka
alatt por-avart vesz hátára a langyos szellő.
Itt vagy velem, végre kettőnkre szűkül
a pihegő világ. Ónix köd sejtelmes
derengésében örömkönnyek patakzanak
megfáradt szemeinkből. Menedék vagy,
fájdalmam golgotáján éledező remény.
Bőröd selymének illata belengi érzékszerveimet,
s csend-rostok indáin kúszva beléd feledkezem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése