Káli László - Udvara lesz a Holdnak

Káli László

Udvara lesz a Holdnak

Valamiféle összegzést akartál készíteni. Olyan
végelszámolást. Vagy leltárt. Mindegy volna,
csak valamit végtére felmutatni! Bizonyítványt
arra, nem volt minden hiába. Nem csak foltja
vagy a ruhának, de a ruha maga! És nem is csak
hétköznap rongya, amolyan mindenre spongya!
Ámde amikor így belenéztél sarkig tárt lelkedbe,
semmit nem találtál a kopott sublót fiókokban,
amivel érdemes lenne talán számolni egyáltalán.
Csak kacat és lom, mi felgyűlt elnyűtt éveid
alatt. És a kín, mely mint fát az évgyűrűk, körbe
karikába hajt magad körül. Azt a rút képet is
látni véled, mit rólad festett rég a kérges tenyerű
élet… Ajkad mozdul, s mint holmi mentséget,
suttogod magad elé: nem! Én nem ezt akartam!
Valami szépet, valami soha sem múló értéket…
Amiért élni is, és meghalni is érdemes! És nem
méricskélve, melyik a könnyebb s mennyivel!
Oly mindegy is végtére, hogy kicsivel könnyebb,
vagy azzal a kicsivel épp nehezebb-e ennyire.
Összegzés? De miről is? Az életről? Szerelemről?
Vagy a munka és alkotás öröme, bánata éppen?
Volt részed ebben is, és persze megannyi másban.
Sötétben, bukásban épp annyira, mint fényben,
mint boldogságban! De akkor? Miért üres a polc?
Miért és mitől nem lett csillogó kincseskamra
múltad, s nem roskadozik drágakövektől padlója,
s minden fala? Talán nem teljes még a karma?
Talán holnap. Vagy az után… Talán még túl korán
van a leltárhoz. Vagy túl késő. Hisz ma holnap
leáldozik Napod, mely régen lehanyatlott már az ég
peremére. Talán ma éjjel udvara lesz a Holdnak…