Millei Lajos
Örökkön várlak
Nincs semmi baj, Kedves,
indulj csak utadon,
majd elkísér óvón vigyázó tudatom.
Míg Te dolgozol, én versekkel múlatom
a rám zuhant időt és friss reménnyel itatom
a szomjazó álmokat.
Már nem szórok átkokat,
csak csendben ölöm a perceket,
amíg Te távol vagy,
bár türelmetlenség hempereg
a hazavárók bús kapujában.
Én örökké várlak a mában,
s ha el is vérzett a céltalan tegnap,
a holnap reményéért oda nem adlak,
mert folyvást ma kellesz nekem,
s koldusként kikönyörgött kenyerem
falánk gyomromat nem táplálja,
hogy jóllakottan haljon halált
a kereszten kínlódó, hazaváró álma.
Nincs semmi baj, menned kell, elhiszem,
de féltésből a lelkedet ellopom, elviszem,
hogy ne legyen teher majd napközben,
s józanság éljen a szemedben.
Majd megkapod, tied lesz estére,
ígérem, vigyázok fényére.
Puha leheletből rakok köré falat,
hogy védje a gondoskodó pillanat,
s betakarom pillangók szárnyával,
amelyek már rebbenni se akarnak,
s ahogy cirógatják szándékom vágyával
pihegő, megbújó lelkedet,
a közénk szorult távolság
végső pusztulásában megremeg.
Nincs semmi baj, menned kell, jól tudom,
s míg sírva osztoznak elcsókolt csókjukon
a térdeplő emlékek, én a szemedbe nézek,
hogy lássam benne a szerethető jövőt,
és dacos hittel teszem el a zsebkendőt.
majd elkísér óvón vigyázó tudatom.
Míg Te dolgozol, én versekkel múlatom
a rám zuhant időt és friss reménnyel itatom
a szomjazó álmokat.
Már nem szórok átkokat,
csak csendben ölöm a perceket,
amíg Te távol vagy,
bár türelmetlenség hempereg
a hazavárók bús kapujában.
Én örökké várlak a mában,
s ha el is vérzett a céltalan tegnap,
a holnap reményéért oda nem adlak,
mert folyvást ma kellesz nekem,
s koldusként kikönyörgött kenyerem
falánk gyomromat nem táplálja,
hogy jóllakottan haljon halált
a kereszten kínlódó, hazaváró álma.
Nincs semmi baj, menned kell, elhiszem,
de féltésből a lelkedet ellopom, elviszem,
hogy ne legyen teher majd napközben,
s józanság éljen a szemedben.
Majd megkapod, tied lesz estére,
ígérem, vigyázok fényére.
Puha leheletből rakok köré falat,
hogy védje a gondoskodó pillanat,
s betakarom pillangók szárnyával,
amelyek már rebbenni se akarnak,
s ahogy cirógatják szándékom vágyával
pihegő, megbújó lelkedet,
a közénk szorult távolság
végső pusztulásában megremeg.
Nincs semmi baj, menned kell, jól tudom,
s míg sírva osztoznak elcsókolt csókjukon
a térdeplő emlékek, én a szemedbe nézek,
hogy lássam benne a szerethető jövőt,
és dacos hittel teszem el a zsebkendőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése