Leleszi Balázs Károly - Téli visszfények; - Jön e majd, aki kiemel?

Leleszi Balázs Károly

Téli visszfények

Az őrálló fenyők oszlopsorai között
a Te igazságos Napod tündököl.
Ünnep ez, telve pompázattal,
tisztasággal, ezüst gyertyatartókkal,
s a hófehér kupolák alatt,
átölel mindent a csend,
az a csend
mely a sugárzó ég Ígéret-udvarából,
Isten ősi lakhelyéről érkezik,
hogy békességet leljen az emberszív,
és meleg-piros szeretet áradjon át rajta,
mikor a lélek a hálaadás imádságában,
kristálygyöngyszemként
tükrözi az ő hitét - a Nap felé.  
*

jön-e majd, aki kiemel?

Bárkámat vitte, sodorta az áramlat a nyílt tengeren,
tört evezőimet szorongatva hason feküdtem
könyékig a felgyülemlett vízben,
mert ilyen kis árbocost kaptam a parton, a kikötőben,
ilyen lélekvesztőt, foltozottat s ily űzöttet.
A tengeren vajúdás előtti illat lebegett;
a szél durván verdeste a vitorlavásznat, arcomat verte,
gömbvillám szaggatta az árbocot s a dobhártyámat;
bitang tajték vágódott hajamba, mellemre,
fanyar bűn-habok, hazugság-ízű hullámtarajok,
szemembe, orromba hasított, ajkamat-nyelvemet támadta,
behatolva szívem legsötétebb ürességéig;
hiába préseltem jeges kezeimet halántékomra, ütőeremre,
a hullámhegyek közt hasztalan kutattam az Istenembert,
már-már összezárult a vad tenger kriptaterme,
mikor hozzá kiáltottam: Uram, ments meg engem!
 
És ekkor megjelent Jézus a vízen.