Kópis Eta
Tél jött hozzám …
Nem alszom,
de ébren sem vagyok.
Elmerengve nézem
a fagyos ablakot.
Óh… Istenem…,
de csodás jégvirág!
Kiáltanék boldogan:
Természet: VIVÁT!
Oly pompás, mit
alkottál nekem,
csodálja, bámulja,
gyöngülő szemem.
Rideg vagy Tél.
Kemény,
de virágaid között…,
szívembe lelkembe
melegség költözött.
Múltam lepett meg,
boldog gyermekkorom.
Fűtött szobám,
gondoktól
mentes otthonom.
Ereszünk alatt…,
csilingelő jégcsapok.
Fűtetlen szobámból
távoztam,
oly jó – otthon
vagyok.
Bőség ül
asztalomra…-,.
ünnepi lakoma.
Mily szép az
ábrándozás!
Jól lakhatom általa.
Éktelen
korgásba kezd
üres gyomrom…,
…, s rádöbbent
arra,
ez nem régi otthonom
Jégcsap ül itt is,
csak nem az eresz
alatt.
Jégcseppek borítják
el
az egész falat.
Az a kis melegség,
ami felhevített, csak
kopott takarómból
hozott enyhességet.
Sivár asztalomon
jeges lett a víz is.
Ez hát a fagyhalál,
az utolsó krízis?
Kályhámban tűz nem
ég,
ennivalóm
nincsen, az
ablakomra festett…,
jégvirág egyetlen kincsem.
Köröttem már minden
megfagyott,
megdermedt.
Nem szövögetek több
álmot és új tervet.
A kikeletet, a
tavaszt
várom. A föld
ébredését,
átfagyott
testemnek,
nyugalmát, a Lelkem
békéjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése