Szakáli Anna - Tóparti magány

Szakáli Anna
Tóparti magány

Megjelenik az est vöröspuha,
tompán izzó, ringató mosolya.
Édes illatok úsznak fehéren,
magányom szomorúan végtelen...

A tó türkizkék mély ragyogása
elúszik az esti félhomályba.
Hullámkigyó tajtékzik, tekereg,
képeivel hiába hiteget.

Nézem a víz változó színeit,
más égi fény nem ragyog, nem jár itt,
egy imbolygó ezüstös híd lebeg,
mocorogva a hullámok felett.

Bókol a nád, a víz fölé hajol,
hosszan rezeg, zizzen a sás, dalol.
Pergőhangú levél had sisereg,
a parton őrt áll a fűz-hadsereg.

Hallgatom az est moccanásait,
míg túlnan a hegyek fénysorait,
mint villogó gyöngyfüzért csodálom;
a szél rám legyint, mennem kell, fázom.

Felállok. Velem együtt lép a Hold,
szép az este, bánatom átkarolt;
de holnap, mikor a Nap felragyog,
drága szerelmem, hozzád indulok.