Németi Csaba - A szakítás

Németi Csaba

A szakítás

Csend volt!
Hallgattak a templomok,

 nem beszéltek a kirakatok,

 s némán csörgött a villamos.
Hangtalan, eleven árnyak közt hurcoltuk

 hét év egyetlen átkos percét.
Magunkba szívtuk a megsűrűsödött időt.
Minden atomja bennünk égett.
Sós ízű szánkkal kerestük egymást,
fogunk összekoccant, az öröklétbe akartuk tudni a jelent.

Egyetlen pillanatba költözött létezésünk.
Felébredt a zaj, harang kondult hirtelen,
megrövidült a tér, szétfolyt az összezsugorodott idő.

Életre keltek az épületek, rohantak az emberek.

Vidáman nótázott a vak harmonikás.
Közeledett felénk a vasútállomás.
Álltunk a vonatnál, fehérre szorítottuk egymás kezét.

A pillanat ezernyi létének ráncait,
kisimította arcodon a szeptemberi szél.

Mohón nyeltem szemed ízét, bőröd melegét.

Akartuk amit nem akartunk,

s nem akartuk amit akartunk!

Tudtuk a szó nem segít, a tett is hazugság lenne.

Stigma lett átkunk.
Utoljára éreztem eper ízű szád!

Fölszálltál a vonatra,

kidobtad zsebkendőd a vonat ablakán.
Azóta titkunk ösvényén cipelem átkunk, s néha
az ábrándok vidékén, gondtalan álmokért.