Tompa Mihály
Őszi tájnak…
Ősz tájnak hervadása!
Őszi napfény
ragyogása!
Hervadásból, fényből
támad
Lelkemen e kedves
bánat.
Omlik a lomb, hallgat
a dal;
Visszatérek
gondolattal
A tavaszra,… ah, de
annál
Betegebbnek tetszik e
táj!
Ez a rét volt olyan
ékes?
Ez a határ olyan
népes?
Ez a halom, völgy és
tájék…
Mintha a sírkertben
járnék!
Lemegy a nap nemsokára…
Haldoklásnak szent
országa!
Olyan édes forró
vággyal
Ölel téged lelkem
által!
Az elmúlás bája
rajtad,
Lelkemen vesz mély
hatalmat;
S bár meghalni kéne
véled:
Mégis, mégis
szeretnélek!
Néma a táj, arca
sápadt,
Rá derengő napfény
árad;
Ah, mi vonzó, szép
halál van
E mosolygó
hervadásban!
Édes terhed, édes
álom!
Szinte érzem
szempillámon;
Hogy lehajtsam,
szinte vonja
Fejem a fák hulló
lombja.
A fák lombja
csendesen hull!...
Nem küzdéstől,
fájdalomtul,
Itt a végharc
ösmeretlen,
Lehet-e meghalni szebben…?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése