Tóth Árpád
Kábultan füsttől s
éji zajtól
A nedves karikákat
néztem,
Miket a pohár talpa
rajzol
A márványos, hűs
asztalszélen.
Az utcára kék fény
omolt ki,
Künn lucskos, setét
kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha
vállat
Oly jó lett volna
megcsókolni...
Mentem... Magányos
utcák vártak
És hervadt fák. Egy
régi téren
Állt egy alak,
vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt;
csendben kitértem.
Botja olyan volt,
mint egy thyrsus,
Fekete szárát
körülfonták
Aszú venyigék s
lankadt rózsák.
És csendesen utánam
indult.
A sarkon késő zene
zengett,
Szomorúan s tétován
megálltam.
Ő jött, a sok bús
rózsa lengett,
S reszketve megfogta
a vállam:
"Kedves fiam, vezess
el engem
A lányomhoz, a
városaljba...
Fütyölhetsz is...
mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt,
úgyse hallja...
De lásd, kitudtam ám
a módját:
Vén szilfaágból botot
nyestem,
Rá ó venyigét s késő
rózsát.
S most kimegyünk
hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos
élet
Hármas imáját
elmormoljuk,
Botunk háromszor
megsuhantjuk,
És Anni, meglásd,
újra éled..."
S elindultunk a halk
esőben,
Az út üres telkekre
tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi
csöndben
Mentünk távol sírok
felé mi.
Mentünk elalvó bús
ütemmel
Megbolygatni egy
csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki
fáradt
És egy megőrült
öregember...
http://m.youtube.com/watch?v=cvEszcrR_ys
VálaszTörlés