2013. november 25., hétfő

Tóth Árpád - Ősz




Tóth Árpád


Kábultan füsttől s éji zajtól

A nedves karikákat néztem,

Miket a pohár talpa rajzol

A márványos, hűs asztalszélen.

Az utcára kék fény omolt ki,

Künn lucskos, setét kocsik álltak,

Ó, egy illatos, puha vállat

Oly jó lett volna megcsókolni...



Mentem... Magányos utcák vártak

És hervadt fák. Egy régi téren

Állt egy alak, vénhedt és fáradt;

Botjára dőlt; csendben kitértem.

Botja olyan volt, mint egy thyrsus,

Fekete szárát körülfonták

Aszú venyigék s lankadt rózsák.

És csendesen utánam indult.



A sarkon késő zene zengett,

Szomorúan s tétován megálltam.

Ő jött, a sok bús rózsa lengett,

S reszketve megfogta a vállam:

"Kedves fiam, vezess el engem

A lányomhoz, a városaljba...

Fütyölhetsz is... mért mennénk csendben?

Hisz Anni meghalt, úgyse hallja...



De lásd, kitudtam ám a módját:

Vén szilfaágból botot nyestem,

Rá ó venyigét s késő rózsát.

S most kimegyünk hozzá mi ketten.

Erős, édes, illatos élet

Hármas imáját elmormoljuk,

Botunk háromszor megsuhantjuk,

És Anni, meglásd, újra éled..."



S elindultunk a halk esőben,

Az út üres telkekre tért ki,

Nagy őszi éjben, őszi csöndben

Mentünk távol sírok felé mi.

Mentünk elalvó bús ütemmel

Megbolygatni egy csendes ágyat:

Egy ifjúember, aki fáradt

És egy megőrült öregember...

1 megjegyzés: