Csoóri Sándor
Földre szállt fák
Már rég nem egymást
szerettük,
csak a szerelmet
együtt;
a fákat, melyek, mint
Grécó megnyúlt angyalai,
hajnalonkint
a földre szálltak;
folyók fémdrótjait,
mert gyerekesen
elbotlottak.
De a víz alatt már
becsukott szemmel
feküdtünk –
Külön országa volt
már a hajadnak,
külön ágya a
mosolyodnak.
Már rég nem egymást
szerettük,
csak a szerelmet
együtt.
Menny dörgött? Rá
mondtuk:
a fal vakolata
serceg,
vagy a padlórések kis
tüzérei
ágyúzzák szét a
csendet.
Hazudtunk és
nevettünk.
Tudtuk: a jövőnk
árulás lehet csak,
de mint az árulók,
féltünk:
ittuk az időt, akár a
rumot
s egymás gyalázatában
hittünk.
Már rég nem egymást
szerettük,
csak a szerelmet
együtt;
veszteségünket, mely
mint a belső vérzés,
elárasztotta testünk,
átszivárgott a bordák
közén,
az ingek hajnalát
beszennyezte
s terjedt tovább
kenyérre, sóra,
földre száll fákra,
reggelekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése