Németi Csaba - Most

Németi Csaba

Most

Kedvese vagyok a télnek.
Szobámba köd szökik be az ablakon,
szétcsurgó változás csöpög a falakon.
A nyirkos kedv átkúszik mindenen.
Az illúziók nem akarása, az élet tagadása.
Az életben való kétely-métely emészt,
gyermekdalt dúdolgatok.
Arcomon arany üti a fényt,
sugárzik belőlem sápadt vér.
Készülök feszülni a kereszt hamis aranyán,
fagyott távoli mosoly melege fehérlik rám.
S ezeregy Krisztus bohémkodva fordít hátat,
az ösztön-vágyak világának.
S zúgnak a jégharangok.