Pákozdi Sarolta /Mamuszka/
Az első szerelem
Fiatal koromban
hallottam ezt a gagyi versikét: „az első szerelem a legszebb, a második lánggal
ég, a harmadik kissé hűvös, a negyedik, mint a jég.”
Most a legtöbben keresgélik saját első szerelmük romantikus emlékét, pedig lehet, hogy nem találják meg, mert valójában azt sem tudjuk, milyen a szerelem és melyik az első: amelyik platói maradt és sóvárgunk utána máig is, mert szépnek hisszük ahhoz képest, amit választottunk, pedig talán, ha beteljesült volna, csúf emléket hagyott volna bennünk, ami minden emlékezésnél sajogna.
Sok felnőtt már óvodás korában szerelmesnek érezte magát és ezt ki is mutatta eléggé különös módon. Jól meghúzta a kislány haját, ha lány volt szerelmes kisfiúba, kiöltötte rá a nyelvét.
Ez lett volna a szép első szerelem? Miért is ne!
Lehetne emlegetni pillanatok alatt fellángoló szerelmet: meglátni valahol egy ismeretlent, és mennykőcsapásként érezni, hogy Ő az igazi. Többé sohasem látjuk, fáj kicsit az emlék. Lehet, hogy megismerjük, ő is viszonozza érzéseinket, együtt maradunk, de később jön a sok gond, és kiderül, nem egymásnak rendelt minket a sors. Lehet, hogy együtt öregszünk meg és szerelmünk barátságos szeretetté válik. Közben jönnek, akik másféle, de nagyobb vonzalmat váltanak ki belőlünk, és akkor úgy érezzük, hogy elkapkodtuk az első szerelmet.
Gyakran előfordul, hogy az első szerelem eleve reménytelen. Nagy a korkülönbség, szerelmünk tárgya már foglalt, észre sem veszi vonzalmunkat, esetleg elutasítja.
Milyen az első szerelem? Nem tudom, de csodaszép, fájó és ihlető. Igazolja nemi identitásunkat, életre kelti érzékeinket, hormonjainkat, elveszi józan ítélőképességünket.
Csak egy van belőle és emlékezünk rá, bármilyen volt is, szépnek érezzük, romantikusnak, szenvedélyesnek és örökké tartónak, akkor is, ha már elmúlt, mert „a második lánggal ég,” de hamar ellobban, „a harmadik kissé hűvös, a negyedik, mint a jég”- ahogy a régi versike írta.
Most a legtöbben keresgélik saját első szerelmük romantikus emlékét, pedig lehet, hogy nem találják meg, mert valójában azt sem tudjuk, milyen a szerelem és melyik az első: amelyik platói maradt és sóvárgunk utána máig is, mert szépnek hisszük ahhoz képest, amit választottunk, pedig talán, ha beteljesült volna, csúf emléket hagyott volna bennünk, ami minden emlékezésnél sajogna.
Sok felnőtt már óvodás korában szerelmesnek érezte magát és ezt ki is mutatta eléggé különös módon. Jól meghúzta a kislány haját, ha lány volt szerelmes kisfiúba, kiöltötte rá a nyelvét.
Ez lett volna a szép első szerelem? Miért is ne!
Lehetne emlegetni pillanatok alatt fellángoló szerelmet: meglátni valahol egy ismeretlent, és mennykőcsapásként érezni, hogy Ő az igazi. Többé sohasem látjuk, fáj kicsit az emlék. Lehet, hogy megismerjük, ő is viszonozza érzéseinket, együtt maradunk, de később jön a sok gond, és kiderül, nem egymásnak rendelt minket a sors. Lehet, hogy együtt öregszünk meg és szerelmünk barátságos szeretetté válik. Közben jönnek, akik másféle, de nagyobb vonzalmat váltanak ki belőlünk, és akkor úgy érezzük, hogy elkapkodtuk az első szerelmet.
Gyakran előfordul, hogy az első szerelem eleve reménytelen. Nagy a korkülönbség, szerelmünk tárgya már foglalt, észre sem veszi vonzalmunkat, esetleg elutasítja.
Milyen az első szerelem? Nem tudom, de csodaszép, fájó és ihlető. Igazolja nemi identitásunkat, életre kelti érzékeinket, hormonjainkat, elveszi józan ítélőképességünket.
Csak egy van belőle és emlékezünk rá, bármilyen volt is, szépnek érezzük, romantikusnak, szenvedélyesnek és örökké tartónak, akkor is, ha már elmúlt, mert „a második lánggal ég,” de hamar ellobban, „a harmadik kissé hűvös, a negyedik, mint a jég”- ahogy a régi versike írta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése