Nagy Horváth Ilona
Sors van
Kiürült minden,
elhallgattak az okos
szavak.
Míg odakint elmélyült
a csend,
valami zakatolt
folyton idebent:
- csak egy percet
még.
Gondolatban
megfordítottam
a nagy folyót,
és ráparancsoltam,
locsogja még fülembe
neved.
Most hallom a hangod,
és egyszerre magukhoz
tértek félájult
álmaim.
Felborult napok
ugrottak talpra
délcegen,
és lélekszilánkok
kúsztak
olvatag egymás felé.
De megváltoztunk,
mondd?
És minden változott?
Vagy csak a
képzeletem
játszik velem…
Bennem bolyongsz,
és szólongatsz
szüntelen,
faggatva hangos
szívdobbanásaim.
Én pedig felelek
rendre:
nem vagy, nem lehetsz
már egészen nélkülem,
odébb jajgatva
összekapartam,
mert partot ért
tisztára mosva
ez a feledni akart,
folyóba szórt
szerelem
Mondd, hihetem-e,
hogy te,
aki szivárványt
szerettél belém,
felém sóhajtasz
megint,
s nem én gondolom
csak, hogy enyém
az a hang, ami
szétszalad benned
eleven hirdetni
mindenütt,
megátkoztál,
megátkoztalak,
mégis szeretlek.
Mert ennek így kell
lenni,
mondtad, sors van,
és nincsenek
véletlenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése