Szomorúfűz: Bella István - Nyár;

2017. augusztus 27., vasárnap

Bella István

Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,

amit torkomra ráfon

e nyári ítélethozás

sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.

A nagy forróság földönt.

Az ég, a kéklő oltalom,

itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,

de így is egyre látom:

tétova lepke, szerelem,

izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,

kövek parazsán lépdel.

Közelről asszonyarca van.

Mint te, olyan egészen.

Ahogy nyarakban

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Te vagy arcom, Te vagy kezem.
Magamra, mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
... Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

Szomorúfűz