Komáromi János
egy dermedt pillanat
szinte lezuhant az éjszaka
elterült a csend
vastag
sűrű
néma paplanába burkolta
a várost
semmi nem mozdult már
hazaértek a késői ténfergők
az eldobált üvegek
elfelejtettek gurulni
a nyitva hagyott kertkapuk
sem nyikorogtak
miközben ásítottak
olyan csend volt
amilyen csak akkor van
ha éppen születni vágyik
egy új nap
erőt gyűjt
hogy majd rémisztő fénnyel
törjön az utcákra
de most
még csak a homály járta végig
a beton csík-utakat
sétálva
mintha keresne valakit
akit elnyelhet
akit magába zárhat
hogy többé már senki se lássa
most a házak ablakszemei
sem fürkészték a külvilágot
méla
nyitott pupillákkal
vakon bámultak a semmibe
mintha héliumba fagytak volna
a fák is
mozdulatlan leveleik
kicsit sem rezdültek
dermedt volt minden
ez a halott mozdulatlanság
mégis magában hordozta
minden élő és holt
életvágyát
csak a jelre vártak
hirtelen jött meg...
egyetlen szellő
szaladt végig a városon
megcsikordult a kő
a gördülni kezdő
üvegek alatt
megnyikordultak a kertkapuk
megrázták magukat a falevelek
és mintha csak a szellő
húzta volna maga után
megjelent valahol
a távoli horizont mögül a fény
nem ragyogott
csak sápadt derengés volt
még erőtlen
csak nehezen emelte fel
a sötét éjszaka paplanát
de már ez az első pillantása is elég volt
hogy eloszlassa
a félve hajnalt várók
ősidők óta reszkető
félve reménykedő
dermedt pillanatát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése